„Sikeres üzletasszony vagyok. A férjemmel jól menő közös vállalkozást vezetünk immár 15 éve. Együtt találtuk ki és együtt indítottuk el a pénzügyi vállalkozást a főiskola befejezése után. A férjem vitte a számszaki és könyvelési oldalát a vállalkozásunknak, én a tárgyalásokat szerveztem és vezettem. Sikeres páros voltunk éveken keresztül. Múlt évben felvettünk egy fiatal diáklányt ügyintézőnek. Egyik éjszaka túl sokáig voltak el. Mikor hazajött mindent éreztem. Elvesztettem őt. Azt hittem, hogy vége lesz a párkapcsolatunknak, de a jól menő közös vállalkozást még tovább tudjuk vinni. Mivel mindkettőnknek ez adja a megélhetésünket úgy terveztük, hogy kizárólag a szakmai és munkakapcsolatunk a kezdeti érzelmi viharok után fennmaradhat. Reméltem, hogy az események után teljesen érzéketlenné válok érzelmileg rá, de nem így történt. Mint férfit már nem kívántam úgy, mint azelőtt de mégis valami bennmaradt belőle a lelkemben. Elköltöztem tőle, és társkereső oldalakon ismerkedtem férfiakkal, jól is éreztem magam velük egy ideig, aztán mint a búvópatak előbukkant belőlem újra és újra férjem kínzó hiánya. Nem tudtam tartósan egyik új kapcsolatomat sem megszilárdítani. Hiába a válás, hiába a megaláztatás, hiába a harag. Nem tudom elfelejteni. Hiába kínoz nap mint nap, hogy azt a fiatal csitrit ölelgeti, hiába a pokoli lelki fájdalom, nem tudok elszakadni érzelmileg. Számomra ő az egyetlen igazi férfi! Lehet, hogy ez valami karmikus kapcsolat?”
Az egyik legérdekesebb ezekben a láthatatlan függelmekben, hogy hol van az a betört önképrész, ahol a másik fél a horgát belém akasztotta, és hogyan tudta ezt megtenni. A horgot, amit egyszerűen képtelen vagyok kivenni onnan. Ebben az esetben érdemes megvizsgálni mi az, amit a férj pótolhatatlanul magával vitt?
Hol vagyok ÉN a „szenvedő én” ebben az egész történetben? Hogyan járultam ehhez az egészhez hozzá?
Amikor végignéztük a kiírt pótolhatatlan tulajdonsági listát furcsa mód a könyvelési képesség jött ki legerősebbnek. Biztosan akad még más szemfüles könyvelő is ebben az országban, csak utána kell járni alaposan az ismeretségi körben. Miért éppen ez a férfi az egyetlen, aki ezt a tulajdonságot ilyen erővel képviseli?
Az elme mindig elmondja mi a baja. Az elme mindig kibeszéli mi a megoldandó feladata, csak füle kell, hogy nőjön rá az embernek.
Nézzük a bemutatkozó sorokat: „Sikeres üzletasszony vagyok. – Együtt találtuk ki és együtt indítottuk el a vállalkozást a főiskola befejezése után. – Sikeres páros voltunk éveken keresztül.”
A mondatokból kiderül, hogy a sikeresség a sikeres páros vállalkozáshoz kötődik. A hölgynek nagyon fontos, hogy sikeres legyen. Ez az egyik legfontosabb belső azonosulása. Amivel azonosulunk, azzá válunk. 15 év alatt. Csakhogy ennek ebben az esetben van egy alapvető feltétele az elmondottak szerint: a férj.
Miért ennyire fontos a férj személye? Kiderül az elbeszélésből, hogy 15 évig együtt dolgoztak. Számtalan közös megélés, siker, kudarc, esemény és élmény ami láthatatlanul összeköti őket. Ilyen hosszú együtt töltött időt nem lehet, egyik pillanatról a másikra kiírni az életünkből. Ám van egy ennél is rejtettebb ok, ami meghúzódik az egész mögött: a szemfüles és okos könyvelési képesség, amivel nagyon sok pénzt sikerül megtakarítaniuk és sikeressé válhattak. Megkérdeztem a hölgyet tud-e könyvelni?
A válasz hosszú néma csönd volt. Ami ezután jött, adta meg a megértést számára:
„Tudja alig mentem át a számviteli vizsgákon. A férjem segített benne. Nélküle nem tudtam volna lediplomázni. Már általános iskolában is csak külön tanárral tudtam felkészülni a felvételire. Tök béna vagyok matekból.”
Amiről elhisszük, hogy bénák vagyunk, attól a tevékenységtől elhatárolódhatunk. Azért mert valamikor valahol, egy számunkra fontos személy ezt mondta rólunk. Ez az első hiba és törés a belső rendszerben.
A belső kommunikációban megjelenik a következő mondat: „Tök béna vagyok matekból.”
Ezután következik a második hiba, amit hajlamosak vagyunk elkövetni: Föladjuk az önfejlesztést.
„Majd a barátom úgyis segíteni fog a vizsgák előtt.”
A megdöbbentő az, hogy a belső önkép teljesen független a valós képességtől. Ami viszont ebben az esetben szó szerint meghatározó:
1.) az elfogadott leértékelés a tanár részéről
2.) az elhatárolódásom és késztetés a megúszásra, hogy fejlesszem önmagam.
Amiről elhiszem, hogy képtelen vagyok, azt hajlamos leszek nem fejleszteni, ha nem fejlesztem, kiszolgáltatottá válok, mert a bennem szunnyadó és korábban leértékelt, ám meglévő képesség bennragad a sárban. Így kiszolgáltatottá válok annak, aki képességével feltételezheti az azonosulásom egyik meghatározó alapját a világi sikert. Valódi belső hatalom helyett sodródó jégheggyé válok.
Ebben az esetben a világi sikert a belső tudatosan újraépített önképnek, vagyis képzésnek kell helyreállítania a belső siker útján, így szűnhet meg a függőség attól, aki helyettem készült fel az élet által korábban elém hozott vizsgájára és beavatási pontjára.
Drága Tamás Barátom!
Olvasva remek írásodat néhány gondolat mellé kívánkozik belőlem.
A cím szerint: “Kísértő függelem: az elengedhetetlen lelki társ” arra gondoltam először, hogy valós lelki társról szól majd az írás.
A záró mondatokban már világos, hogy sosem voltak lelki társak, csupán egy adok-kapok – önzetlennek nem nevezhető – kapcsolatban töltöttek el 15 évet. Ez egy félre értelmezett üzleti kapcsolat volt.
Valójában a lelki társak között nincs is függelem. Vagy ha mégis, nem érzik annak. Azonban van valami sokkal nagyobb összetartó erő.
Ritkán ugyan, de találkozhatunk olyan idős párokkal, akikből sugárzik az életszeretet és az egymás iránti mélységes vonzalom, még az arany-lakodalmukkor is. Sokat töprengtem azon, hogy hogyan lehetséges ez. Miért nem unták meg egymást, mi tartja össze őket, még annyi együtt töltött év után is?
Sok-sok évig nem találtam rá valós magyarázatot.
A szinergetika alaptételéből kiindulva – miszerint a mennyiségi változások egy ponton túl minőségi változást hoznak létre – arra gondolhatna az ember, hogy minél több időt töltünk egymással annál valószínűbb a kapcsolat ellaposodása, kimerülése, az unalom megjelenése. Tehát, mintha az univerzum alap sajátossága is magyarázná, hogy minden emberi kapcsolatnak eleve fel kell bomlania. Ez csak idő kérdése lenne.
A mennyiségi változás persze nem csak negatív irányú lehet. Lehetséges az együtt töltött idő függvényében egyre szebb és jobb is a kapcsolat, s végül elérhet annak tökéletes beteljesedéséhez, a non plusz ultra-hoz.
Írásodból mintha az tűnne kicsengeni, hogy életre szóló kapcsolat nem is lehet, csak a rászorultság okán tölt együtt két ember hosszú éveket.
Hát azt gondolom, mégis csak lehet tartós kapcsolat.
Arra a gondolatra jutottam, hogy egyetlen dolog van amit az ember nem un meg: saját maga. Vagy ha még is akkor ezért találtuk ki, hogy legyen az emberi élet véges, és lehessen egy új játékot játszani, más alapokon.
Két ember – mindkettő csupán fél, 1/2 – akkor élhet teljes életet, ha megtalálja a másik felét. Akkor lesz egész-ség.
Minden a szánd-ék-on múlik. Ha az eggyé válás szándéka munkál bennünk, és valóban szeretnénk megtapasztalni, hogy milyen teljes egészként lét-ezni, akkor erre is van lehetőség. Csupán elhatározás kérdése.
Minden esetre érdemes megpróbálkozni vele. Nem ismertem még az eggyé válásnál gyönyörűségesebb érzést.
Vélelmem szerint írásod éppen azt mutatja meg, hogy milyen könnyű eltéveszteni, hogy miért is vagyunk a másik emberrel.
Üdvözlettel. Gabriel