Bejegyzésértesítő

A bejegyzésértesítőre való feliratkozással elismeri, hogy elolvasta és elfogadja az Adatkezelési tájékoztatót.

Közelgő események

  1. BMR-LÁT hétvégi alaptanfolyam

    szeptember 21. 09:00 - szeptember 22. 18:30
  2. BMR-LÁT haladó, hétvégi tanfolyam

    október 19. 10:00 - október 20. 18:00

Kiből lesz a világbajnok?

Aki arra született: tehát ehhez megfelelő belső küldetéssel és kiváló képességekkel. És az, aki középszerű képességekkel, és elég gyenge személyiséggel ahhoz, hogy a körülötte lévő „hatalmasok” álmai megvalósításának kísérletében ne tudjon ellenszegülni.

Az elmúlt időszak élsportbeli eseményei és konfliktusai kapcsán újra előkerült bennem egy olyan téma, amely életem szerves részét képezte egész gyerekkoromban. Ma, felnőttként, már feldolgozva ezt a területet, kellő nyugalommal és együttérzéssel tudom szemlélni az eseményeket, a bajnoki és nem bajnoki sorsokat. Nem volt mindig így.

A történet jól kezdődött: elég beteges kislány voltam, ezért a gyerekorvos azt ajánlotta szüleimnek, hogy kezdjek valamilyen sportot űzni. Édesapám kézen fogott, és több alkalommal is ellátogattunk városunk sportközpontjába, ahol minden, a városban gyakorolható sportág helyett kapott. A kézilabdát és a kosárlabdát rögtön kizártam: ijesztőnek tűnt a lányok „tülekedése”, visszataszítónak találtam a testalkatukat, a rögzített térdeket és könyököket.  Az atlétikát egy ideig nézegettem, de felfogni nem tudtam, hogy mi jó lehet nekik abban, hogy vég nélkül róják a focipálya körüli köröket. Az uszodában olyan klórszag volt, hogy még nézőként is feszengtem, nemhogy belemenjek abba a vízbe. Így nézegettük az edzéseket egész délutánokon keresztül. Úgy éreztem, döntési helyzetben vagyok, és ez nagyon izgalmas volt számomra. Végül két sportág maradt, amely tetszett: a párbajtőr és a tenisz.  A párbajtőrt végül azért húztam ki a listáról, mert a szűk fehér nadrágos edző bácsi személyében találtam valami megmagyarázhatatlanul visszataszítót. (Akkor 6 évesen nem tudtam megfogalmazni, ami 14 évesen beigazolódott: amikor hazalátogattam szülővárosomba, ugyanez az edző a városban a nyomomba szegődött, és hosszasan győzködött, hogy üljünk be egy „presszóba”. Nem rejtette véka alá azt sem, hogy mi a véleménye a kibontakozó nőies formáimról). Maradt hát a tenisz.

Elkezdtem az edzéseket, kezdetben heti kétszer. Nagyon élveztem a játékot, és azt is, hogy jól fejlődtem, gyorsan értem el sikereket. Ez az öröm csak következő nyárig tartott, mert addigra kiderült, hogy tehetséges vagyok. Így Édesapám és az edzőim eltervezték, hogy bajnokot faragnak belőlem. 7 évesen napi kétszer négy órát edzettem a nyári szünet teljes időtartama alatt. Csalódott, és egyre dühösebb lettem. Keveset játszhattam – már az edzésen is, hiszen a játékosság helyét átvette a napi több óra „falazás”, majd amikor megkaptuk az akkoriban szenzációnak számító adogató gépet, akkor a géppel való küzdelem. Egy kis játékosságot akkor tudtam megélni, amikor a 100 kilőtt labdát össze kellett terelgetni a gép köré felállított kosarakba. Bármilyen más játékra egyáltalán nem jutott már sem időm, sem energiám. A nyári szünetben legalább délután aludhattam egy órát, és este nem kellett hazasietni. Ilyenkor a haza vezető úton egyedül csatangoltam a városi parkban, a folyó partján, néha belopództam a város főterén mindig nyitva álló templomba merengeni. Úgy éreztem, ez a kis idő, amikor végre magam lehetek. Iskolai időszakban ennyi sem jutott, mert sietnem kellett haza tanulni, házi feladatokat írni. Akkoriban nem tudtam megfogalmazni, de ma már világosan látom: dühös voltam, mert nem játszhattam a társaimmal, mert semmilyen más érdeklődésemnek nem maradt tere. Helyette felnőtt férfiak utasítgatásait kellett követnem, akik naphosszat a kispadon ültek, vég nélkül cigarettáztak, a földre szotyiztak, sört ittak üvegből, és arról ábrándoztak, hogy egy napon bajnok leszek, és ebből a dicsőségből ők is részesülhetnek. Edzés után még fel kellett locsolni és leseprűzni a salakpályát, majd összeseperni az edzők és vendégeik által hátrahagyott szotyihegyeket. Dühöm és ellenállásom egyre nőtt, és ennek változatos formában adtam hangot: próbáltam a szüleimmel beszélni, betegségeket hoztam létre, egyedül felkerestem az iskolaorvost, majd a sportorvost. Senki nem akart meghallgatni. A terhelés egyre nőtt: 8 évesen már 14-16 éves fiúkkal edzettem, velük azonos erőnléti edzéseket kellett teljesítenem. Azon a nyáron alvás helyett, edzés után, valahogy megszületett egy gyermek színdarab ötlete a testvéremmel és néhány másik kislánnyal a lépcsőházból. Magunk írtuk a darabot. Hetekig próbáltunk, finomítottuk a párbeszédeket, a dramaturgiát. Ruhákat varrtunk, zenét szerkesztettünk és a kazettás magnón felvettük, majd szereztünk egy hangmérnök jelöltet is, aki a megfelelő pillanatban játssza le az adott zenei aláfestést. Kitűztük az előadás napját is, és meghívtuk a szülőket, rokonokat, akiknek szántuk ezt a darabot. Mindenki igent mondott, de egy délután időpontban, nem este 8 órakor. Ehhez viszont nekem ki kellett volna hagyni a délutáni edzést. Több napon keresztül próbáltam egyeztetni Édesapámmal, hogy megengedje nekem, hogy ezen a napon ne menjek edzésre. Nem ment bele. Mindent megpróbáltam. Semmi sem segített. Akkor eltört bennem valami.

tennis-girl-2

Pár héttel később országos verseny volt a fővárosban. Egész jó eredményekkel, kiemelt versenyző voltam. Ami ott történt, azóta sem tudom megmagyarázni. Felmentem a pályára és az országos lista utolsó előtti szereplőjével való „mérkőzésben”6:0, 6:0-ra, kb. 20 perc alatt kiejtettem magam a versenyből. Szándékosan. Minden egyes labdát nem hálóba, vagy pár centivel pályán kívülre, hanem nagy ívben, a kerítésen túlra, a szélrózsa minden irányába lődöztem. Az edzőm üvöltött a pálya szélén, térfélcserénél még jól meg is rázott, hogy szedjem össze magam. Rezzenéstelen arccal folytattam a játékomat, és belül csak azt éreztem: „csinálhattok bármit, ha én nem akarok bajnok lenni, akkor nem leszek bajnok”. És én nem akartam teniszbajnok lenni.

Akkor nem értettem. Utólag látom, micsoda vakmerő cselekedet volt 8 évesen ezt véghezvinni. Fáradt voltam. Megijedtem magamtól; a körülményektől; a következményektől. Késő délután volt, a nézőtér már üres. Felmentem a nézőtérre, leültem a padra és csak merengtem. Nem emlékszem, hogy kerültem oda és mit terveztem. Ekkor a „semmiből” ott termett a fiú országos bajnokság egyik dobogósa, aki csapattársam volt, és akibe reménytelenül szerelmes voltam. Csodáltam a játékstílusát, a nyugatról kapott fémszálas ütőit, vagány melegítőit, táskáját, hátizsákját. Mindig rám mosolygott, amikor a pályán találkoztunk, de soha egyetlen szót sem váltottunk. Az volt az álmom, hogy egyszer vele is játszhatok az edzésen – és akkor bizony a legjobb formámat hoznám -, de erre soha nem került sor, mert én nem voltam számára megfelelően erős gyakorló partner. Odajött, leült mellém, adott egy puszit az arcomra és azt mondta: hoztam neked egy fagyit. És átadott egy csomagolt szendvics jégkrémet, ami akkoriban nagyon menő volt. Soha nem ettem még ilyet. Vagy fél órán keresztül bámultunk a semmibe mindketten. Nem váltottunk egy szót sem. Amikor már kezdett ránk esteledni, felállt és azt mondta: „én a szállásra megyek. Szerintem ideje lenne neked is jönnöd”. Felálltam én is, és szótlanul elmentünk a versenyzők szálláshelyére.

Elmúlt sok év. Ennek a fiúnak a családja Németországba költözött, abban a reményben, hogy ott megfelelő körülményeket és szponzorokat találnak, hogy eljusson a Wimbledoni Bajnokságig. Hamarosan mi is költöztünk, és nálunk nem a bajnokká válás volt a szempont. Ahova kerültünk, ott nem volt semmilyen bajnokképző teniszcsapat. Arra, hogy távolabbra járjak edzeni, nem volt pénzünk. Észrevétlenül elmúlt a bajnoki láz. A helyét átvette a mindennapi megélhetésért, a beilleszkedésért vívott küzdelem. Csak az emlékek maradtak. Soha nem akartam többet teniszezni. Ha teniszpálya mellett sétáltam el, és hallottam a teniszlabdák pattogását, az ütések visszhangját, nagyon mélyen gyökerező, vegyes érzések kerítettek a hatalmukba.

Néhány évvel ezelőtt Londonban jártam. Egyáltalán nem terveztem meglátogatni a Wimbledon Parkot és a bajnokság helyszínét. Utolsó napon azonban csak a délelőtt maradt, kora délután indult a gépem haza. Mivel ott laktam a Park környékén, úgy döntöttem, hogy teszek egy sétát. Még akkor sem gondoltam arra, hogy bemenjek a látogatóközpontba. Amikor odaértem, éppen akkor nyitott. Bementem hát. Fantasztikus interaktív kiállítás mutatja be a tenisz történelem minden pillanatát. Egy audiovizuális szobában pedig az összes Wimbledonban játszott bajnoki meccs visszanézhető életnagyságú kivetítő vásznon, a bámulatos hangtechnikának köszönhetően minden hanghatás olyan, mintha élő meccsen ülnénk. Leültem a sötét szobában és elkezdtem „lapozgatni”. Régi, legendás meccsek – amiket esettanulmányként vizsgáltunk a város egyetlen videóján. Egy-egy labdamenetet akár százszor is megnézve, elemezve… Nagyon felkavaró élmény volt látni újra ezeket a játszmákat. A teremből már zavarodottan tántorogtam kifelé. És akkor megpillantottam A Pályát. Szezonon kívüli, hétköznap reggel volt, nyitás után pár órával. Sehol egy látogató rajtam kívül. Ott volt előttem a bajnoki pálya makulátlan gyepe. Néhány munkás valamit dolgozott rajta. Azon tűnődtem, vajon mi lehet a dolguk: szálanként egymás mellé igazítani a fűszálakat? Mert a nézőtérről, az üvegfal mögül így is valószerűtlenül tökéletesnek tűnt. Leültem a nézőtéren egy székre. És ott eltört a mécses. Hosszú perceken keresztül zokogtam. Talán akkor múlt el végleg minden fájdalom, amit magamban hordoztam. Amikor már megkönnyebbültem, arra gondoltam, vajon hol lehet az a fiú, aki 26 évvel ezelőtt mellém ült abban a bukaresti stadionban. Még a reptéren rákerestem, és rövid kutakodás után rátaláltam a virtuális világ egy jelentéktelen csomójában: edző egy ZS kategóriás teniszklubban, gyermekeket edz, NEM vállal versenyfelkészítést. Megnősült, két gyermek édesapja és nagyon fontosnak tartja a meditációt. Ő sem lett világbajnok. Mert sosem akart az lenni. Magyarországon földet érve Édesapámat hívtam fel. Elmeséltem neki, hogy „eljutottam Wimbledonba”. Nevettünk. Emlékeztünk. Sírtunk. Elmúlt.

 

A honlapunkon szereplő információk, anyagok változatlan tartalommal és formában, a forrás megjelölése vagy arra történő hivatkozás mellett, szabadon felhasználhatók vagy terjeszthetők.

BMR a facebookon!

Facebook Pagelike Widget

LÁT a facebookon!

Facebook Pagelike Widget